Diák antalógia

2011. október 4-én kedden a Vetési Albert Gimnázium könyvtárában felolvasó délutánt tartottunk, diákok és tanárok több havi munkájának eredményeként. A tavaly kezdődött Nagy Könyv rendezvénysorozat részeként egy antológiában kaptak helyet az iskola tanulóinak kiválasztott versei, novellái, dalszövegei. A könyv bemutatása alkalmából a szerzők és szép számú érdeklődő részvételével legjobb előadóink olvastak fel részleteket a válogatásból. 

A tömeget látva kissé meglepődtem: nem számítottam rá, hogy ilyen sokan foglalkoznak írással az iskola falai között, s főleg ennyi vállalkozó szellemű ember akadt,... aki művét közkézre adta, hogy megjelenhessen az antológiában. Már csak azért is, mert egy ilyen mű – legyen bár vers vagy novella – általában személyes érzelmeket, tapasztalatokat önt írott formába, s az ilyet, valljuk be, nem mindig szánjuk mások szeme elé. ( Fotók itt elérhetők.)

Ahogy egyik „firkálmányt” hallgattuk a másik után, egyre érdekesebb témák kerültek a felszínre, melyeknek egy részén még sosem gondolkoztam el annyira, hogy esetleg novellába írjam őket. És eltűnődtem: vajon tényleg annyira egyformák és sablonosak vagyunk, hogy be lehet szorítani minket egyetlen felcímkézett skatulyába? Ha valaki elvállalja  lelki szemetesládánk szerepét, később mi is megtesszük a kedvéért ugyanezt? Tényleg képesek vagyunk rá, hogy minél szilárdabban ragaszkodjunk céljaink eléréséhez, még akkor is, ha a nekünk fontos emberek ellentmondanak? Valóban átéljük, hogy a magyar nemzethez tartozunk? Fel tudjuk-e fogni, mit jelent a halál, nem csak a testi, de a lelki is? Egy testi változás csakugyan örökös magányra kárhoztat? S főleg – képesek vagyunk még őszintén, gyermekien mosolyogni és sírni?

A rendezvény végeztével otthon kezdtem forgatni az Íródeákok címre keresztelt antológia tiszteletpéldányát. Fel nem olvasott szavak, ki nem mondott elképzelések, itt kemény tárgyilagosság, ott belenyugvó lemondás. Hol születhettek ezek a gondolatok? Otthon? A Benedek-hegyen, vízipipázás közben? Egy iszogatós bulin a haverokkal? Egy tragédia hatására? Vagy csak úgy, egy nemszeretem-tanóra lélekölően unalmas perceiben? Mikor az órát figyeljük, ahogy jár a másodpercek vékony mutatója: tik, tak, tik, tak, tik, tak… Tik. És képregény figura-fejünk fölött kigyúl az ötlet parányi halogén villanykörtéje. A gondolat természete színezi a tejüveg gömböt: játékos narancssárgára, komor esőfelhő szürkére, buja fukszia lilára, reményvesztett kobaltkékre, szomorú szépia barnára. S aztán elindulunk, tovább, de baseball-sapkás, masnis hajpántos, virágos csatos fejünk fölött még mindig ott lebeg a villanykörte, hol felvillan, hol elhalványul, s szemérmes büszkeséggel hirdeti: új dolog született.

Nagyon szeretem az alternatív zenét – talán elsősorban a dalszövegeik miatt. A Kiscsillag együttes Jávor Pál című számának szövegrészletét adnám itt közre (remélem, a szerző nem haragszik meg J):

„…És olvastam, hogy az út a fontos, hogy soha ne legyen vége,

de szerintem a cél is az útnak a része…”

Én ezzel fémjelezném az antológiát, mely a TÁMOP -3.2.4. 09/1-2010-0010 „Tudásexpo Express”-Több mint könyvtár pályázatának köszönhetően jött létre.